.
Red Rose

2016. június 14., kedd

Prológus

Lassan három hónapja történt, de a szűnni nem kívánó fájdalom még mindig mardos belülről. Mintha a lelkem szépen lassan felemésztődne, és csak fájdalmas üresség maradna bennem.

Most mintha ismét kitépnék lényem egy részét. Richmondban születtem, ott éltem le eddigi életem, és ott vesztettem el azt a személyt, akit talán a leginkább szerettem. Most az ismerős, megszokott környezetet anyám teljesen érthetetlen ötlete miatt el kell hagynom. Azt mondja a költözés jót tesz, így könnyebb lesz elengednünk apa emlékét. Ezzel csak az a gond, hogy anya nem is igazán szerette apát. Nem hiszem, hogy olyan nehezére esne megfeledkeznie apáról Richmondban. Aztán pedig Longwoodot apa nem egyszer emlegette, az egyik munkatársa az ő tanácsára költözött ide. Szóval azért itt is van bőven, ami majd őrá fog emlékeztetni.

Egyébként is ki mondta, hogy én el akarom felejteni apát? A régi házunkban legalább közelebb érezhettem volna magamhoz. Amióta elhagytuk Richmondot megmagyarázhatatlan üresség költözött belém, minden hiányzik, ami egy kicsit is apát jelentette.

Nem én vagyok az egyetlen, aki nincs kibékülve a költözéssel. A húgom duzzogva ül mellettem az autó hátsó ülésén. Rendkívül érzékenyen érinti, hogy ott kell hagynia a sulit, a barátait és élete minden megszokott momentumát. Tudom, hogy emellett apa is hiányzik neki. Bár az ő kapcsolatuk gyengébb volt, mint a miénk, apa mindig menedéket jelentett számára is. Ő volt az, aki meghallgatott és segített, aki mindig mosolyt csalt az ember arcára. Kinek ne hiányozna?

Elhaladunk a Longwood tábla mellett. Kicsi hely, körülötte hatalmas erdő, mindenhol fák. Az utcák csendesek, nem annyira forgalmasak, mint Richmondban. A házak különbözőek, de mind ugyanazt a hangulatot keltik. Békés, barátságos kisvárosnak tűnik. De akkor sem az otthonom!

Az új házunk messze nem olyan, amilyen a richmondi is volt. Valamivel kisebb és kevésbé tágas. A meleg színek miatt sötétebbnek tűnik belülről. Ha csak vendégként jönnék, tetszene a hangulata, kellemesnek találnám. Mégis annyira idegen. Nem tudom elfogadni, hogy mostantól ez az otthonom. Hát még mikor belépek az új szobámba! A fal halvány rózsaszín! Úgy tűnik, itt sürgősen festés szükségeltetik. Ezért nem is vetem bele magam túl mélyen a dobozok kiürítésébe. Elterülök az ágyon, becsukom a szemem, és próbálom elképzelni, hogy otthon vagyok. Richmondban.

- Uhh... Hááát szép szín...

Felemelem a fejem, és megsemmisítőnek szánt pillantást vetek a húgomra.

- Tudom, hogy borzalmas.

- Az én szobám lila. Szeretnéd látni? - Katy hangjában lelkesedést vélek felfedezni annak ellenére, hogy negyed órája még duzzogva ült az autóban.

- Majd később. Most pihenni szeretnék.

Katy ezt egy okéval nyugtázza, majd hallom elhaladó lépteit. De alighogy visszahajtom a fejem az ágyra, újabb zaklatóm akad.

- Hogy tetszik?

Továbbra is becsukott szemmel fekszem az ágyon, nem nézek fel anyára.

- Nagyon.

- Ne légy ilyen negatív! Jót tesz egy kis környezetváltozás, és ez a hely épp megfelelő erre. Nyugodt, békés, barátságos. És ez egy igazán szép ház.

- Aha, igazán.

- Hát, Rose, úgyis kénytelen leszel megszokni. - Majd ezzel a végszóval le is lép. Végre.

Legszívesebben megszöknék, nem megszoknék. Apa elvesztése épp elég nagy változás volt, a költözés csak szükségtelenül összekuszál mindent.

Felállok, hogy kinyissam az ablakot. Szükségem van egy kis friss levegőre, mielőtt a fejem is megfájdul. A házunk mögött már az erdő húzódik. Madarak csicsergése és a szellő borzolta levelek hangja tölti meg a levegőt. Talán ez az első dolog, ami még tetszik is itt.

Megakad a szemem valamin. A kezembe veszem és felemelem az ablakpárkányról.

Egy vörös rózsa.